Lelkem másik fele az út túloldalán ballagott
Szürkeségbe veszett, alakja mégis ragyogott
Felgyúlt a szív bennem, tüdőm újra levegőt ért
A látomás pumpálta az erőt, az éltető vért.
Fáradt árnyékot vetett koszos utcák porára
Nem szorulna rá senki nyomorult sorsára
De nem bántanám, s hogy tettem – a gyomromba szúr
Nem lehet szolga, aki valaha Mellette volt Úr.
Nem lát meg, tudomást sem vesz hiányzó darabjáról
Elsuhan anélkül, hogy kiadna valamit töménytelen haragjából
s a csend újra öl; a hazug meghal akkor, ott egy pillanat alatt
S az utca közepén közénk nyújtják a legvastagabb falat.