Szépen öltöztetett porcelánbabát kaptam drágán
Nem kilóra mérték, tanakodtak sokat az árán.
Borostyánszeme tette Őt igazán értékké,
S vált így minden baba számára elérhetetlen mértékké.
Feladatát elvégezte: ragyogott, bárhol mutatták,
Lelkét, szívét, milyenségét mindhiába kutatták.
Misztikum lengte körül, s lett kincse őrzőjének,
Olyan mosoly, mely felett mintha mindig őrködnének.
Tanúja lett gyásznak és fekete időknek a térben,
Látott fájdalmat és szerelmet ugyanabban a csepp vérben
De a baba fénye nem fakult, csak urai haltak sorra;
Nem kopott arcáról feslett, hazug mosolya.
Aztán egy nap elérte a vég; érzés kelt mélyen benne
Jött valaki, aki babájaként értékén túl is szerette,
Eljátszott szerelemet csiszolt porcelán-szép lelkéből,
Igazat préselt ki a százéves, dohos festékből.
De a bukást egy ilyen kincs sem kerülheti el,
A szerelem mindenkit puha darabkákra szeletel,
S az életet adó érzés kiölte a baba fényét
Ez jelentette drágasága minden veszteségét.